NOKTÜRN

Az az éjjel,
az az éjjel, csupa illat, csupa zsongás, szárnyak könnyű tollzenéje,
az az éjjel,
nászi, nedves félhomályban égve égő fantasztikus fénybogárkák,
s karomon, te lassú testű,
egészen hozzámsimuló, sápadt némaságú -
mintha csak a végtelen mély keserűség balsejtelme nőne benned,
rostjaidnak legtitkosabb mélyeit is felkavarva,
végtelen nagy, sík mezőség virágokkal terhes útján
lépegettél,
és a telt hold
kékes égen, parttalan-mély szakadékot hasított a ragyogásban,
és az árnyad,
lankatag, lágy, puha árnyad,
és az árnyam,
szédítő hold sugarától tántorulva
le az ösvény
borzongató homokjára, összeolvadt,
egybeolvadt,
egybeolvadt
egyetlenegy hosszú árnnyá,
egyetlenegy hosszú árnnyá,
egyetlenegy hosszú… hosszú árnnyá…

Ez az éjjel,
hol a lélek egymagában
halálodnak bírhatatlan kínjaival telve zsibbad,
befalazva mindörökre híg időbe, sír jegébe, testtelen-tág messzeségbe,
a sötétlő végtelenség nyithatatlan tárna-mélyén
hol a hangunk nem találja soha egymást,
néma csendben, egymagamban
mentem ott a hosszú úton...
Ugatások zaja szállt föl a fehérlő,
néma holdig
és a békák brekegése.
Fázni kezdtem. Hálószobád hűvössége havazott rám
halántékod, szobor-orcád, kecses kezed havazott rám
makulátlan, síri vásznak
kín-bilincsű börtönéből.

Síri fagyhalál riasztott
tág üresség fagyhalála.
És az árnyam
áradó, bő holdsugárban
egymagában,
egymagában,
egymagában járt a síkon;
és a karcsú és a fürge árny, az árnyad,
lankatag, lágy puhasággal,
mint azon a langyos éjen, hol tavaszban,
mint azon a csupa zsongás, csupa illat, szárny-zenékkel teli éjen,
odalépett, hogy lebegjen árny az árnnyal,
odalépett, hogy lebegjen árny az árnnyal,
odalépett, hogy lebegjen árny az árnnyal... Ó az árnyak ölelése!
Ó a testek tompa árnya lélek-árnnyal egyesülve!
Ó az árnyak, kik kutatják egyre egymást kínkeserves könnyek éjén!