SZONETT I

Álltomban újra végigélve egyszer
vándorlásomat hetedhét határon,
nagy szerencsével jártam, úgy találom,
hogy nem haltam csúfos halált ezerszer.

Ám hogyha elmém emlékezni restel,
bajom nagyságát bizony csak csodálom,
halálom percét nem félem, de bánom,
hogy édes kínomnak is vége ezzel.

Végem, mivel megadtam magam annak,
én ügyetlen, aki, ha kedve tartja,
s miért ne tartaná, vérem veszi,

mert ha megölhet a magam haragja,
az övé, mely részemmé lett magamnak,
ha teheti, mit tegyen, megteszi.